Albérletből OTTHON I. | A mi történetünk

Egyszer egy bejegyzésben megemlítettem, hogy végre lakástulajdnosok lettünk. Az az igazság, hogy még mindig alig hiszem el, hogy az a hely, ahol eddig "albérletben" laktunk, mára már a saját (na jó, nem teljesen, ebbe a banknak is van némi beleszólása :D) otthonunk. Ennek a bejegyzésnek valószínűleg semmi értelme nincs, de nekem nagyon jól esett kiírnom magamból :)

Egy aggódással, idegeskedéssel, és persze jó sok sírással (természetesen csak az én részemről, mert én egy szentimentális hülye vagyok) teli időszakon vagyunk túl, ami végre lezárult, s hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el. Mindig is a fejünk felett lebegett, hogy költöznünk kell, hiszen a tulajnak - hiába volt Ő rokona - bármikor szüksége lehetett a lakásra vagy annak az árára. Először 2 évvel ezelőtt került szóba a lakás eladása, hiszen ők is szerettek volna egy nagyobb (és saját) lakásba költözni, így bejelentették, hogy vagy vegyük meg a lakást, vagy pedig keressünk egy másik albérletet, mert itt nem maradhatunk. Akkor egy világ omlott össze bennem, mert bár mindig is a levegőben volt, mégis akkor és ott letaglózva éreztem magam. Aki volt már ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben, szerintem tudja, hogy milyen érzés... 

Akkoriban csak Ő volt a kenyérkereső, így a lakásvásárlás lehetősége nem jöhetett szóba és onnantól kezdve egy egyre csak növekvő fekete felleg telepedett rám. Sokáig csak járkáltam a lakásban, mint egy alvajáró, valahányszor kinéztem az ablakon, elbőgtem magam, hogy azt a környéket, amit annyira megszoktam és megszerettem el kell hagyni. 

Kutyával egyáltalán nem olyan egyszerű albérletet találni, a tulajdonosok sokszor teljesen elzárkóznak még a gondolatától is, hogy egy (vagy több) négylábú tegye be a lakásába a lábát. Mert zajosak (ahogy néhány ember is), mert büdösek (ahogy néhány ember is), mert bepisilnek/besz@rnak (ahogy néhány ember is), meg hullik a szőrük (ahogy az embernek is hullik a haja...). Az önjelölt állatvédők most tartsák magukban a véleményüket, hogy mennyire jó lakásban kutyát tartani, ez egy örökös meddő vita panelos és kertes házas kutyatartók között, maradjunk annyiban, hogy mindkettőnek  megvannak az előnyei és hátrányai, ez a bejegyzés, most nem arról szól ;) 

Az viszont szóba sem jöhetett, hogy elajándékozzam, beadjam menhelyre, de még az sem, hogy hazavigyem anyáékhoz. Mert bár tudom, hogy nagyon jó sora lenne náluk, de a szívem szakadna meg, hogy ott kell hagynom... 

Mindezek tudatában már a gyomrom is összerándult, ha szóba került a lakás kérdése, az albérlet keresés, az agyam teljesen ignorálta ezt a témát, egyszerűen nem voltam hajlandó hirdetéseket böngészni, ha megláttam egyet a Facebookon, azonnal elgörgettem onnan. Ilyenkor persze ez a legrosszabb, amit tehet az ember, hiszen így soha nem lép egyről a kettőre és a végén tényleg a híd alatt köt ki, könnyen kicsúszhat a lába alól a talaj, szóval Ti ne csináljátok! :D 

Végül elcsendesedett ez a dolog, hirtelen nem lett fontos a tulajnak, hogy eladja a lakást, mi pedig szépen lassan el is felejtettük. 

Aztán idén márciusban ismét előjött a téma, de akkor már konkrét ultimátumot kaptunk, mégpedig ha május 1-ig nem találunk ki valamit (vagy megvesszük vagy megyünk albérletbe), akkor meghirdetik a lakást. Persze ismét jött a gyomorgörcs, az idegeskedés, de most egy kicsit optimistábban álltunk a dologhoz, hiszen már én is dolgozok, két fizetéssel már bízhattunk abban, hogy jutunk valamire (az albérlet csakis B tervként jöhetett szóba). De mivel teljesen sötétben tapogatóztunk, elmentünk egy pénzügyi és hiteltanácsadóhoz - a kontaktot Ő húga adta és borzasztóan hálásak vagyunk neki -, hogy kikérjük a véleményét. Nem tudom leírni azt az érzést, ami akkor dúlt bennem, miközben ballagtunk az iroda felé, arra várva, hogy kimondja az "ítéletet". Ő természetesen most is halálosan nyugodt volt, ellentétben velem, engem már a sírás kerülgetett :D Amikor a tanácsadó türelmesen végighallgatott bennünket, felvázolta a helyzetet a dolgok ismeretében, és bejelentette, hogy sima ügy a lakásvársárlás, mintha egy hatalmas kőszikla esett volna le a mellkasomról, és ismét a sírás kerülgetett, de immáron már az örömtől. 

Az emberi elme csodálatos, ugyanis egy csapásra a fekete fellegből egy szivárványos, vattapamacsos, napsugaras égbolt lett, ahol az egyik felhőn ott csücsült a lakás, felette pedig a CÉL, mint OTTHON felirat lebegett... Madarat lehetett velem fogatni és még az sem érdekelt, hogy mindehhez hitelt kell felvenni....

Folytatása következik ;) 

(A kép csak illusztráció, de szívesen laknék egy ilyen helyen :))